Sokat gondolkodtam azon, hogy érdemes-e blogot írnom a váltott gondoskodásról elvált apaként, hiszen előttem csak a saját példám van. A gyerekeimmel való kapcsolatom alakulása, a nevelés sikere, vagy esetleges kudarca is csak évekkel később fog látszódni. De így van ez a hagyományos (klasszikus) család esetében is, így e tekintetben nincs különbség.
A gyereknevelést – a hivatásos óvó-, tanító nénik, bácsik (ezt talán ki is húzhatom) kivételével senki sem tanulja.
Különösen hátrányos helyzetben vannak e téren az apák, akik közül sokan akaratuk ellenére sem tudnak a válást követően gyermekeik további életére közvetlenül érdemi hatást gyakorolni.
A blog megkezdéséhez a döntő lökést a „Díványon” (index.hu – főoldal) 2017. július 12-én megjelent cikk adta meg, amire különösebb keresgélés nélkül sikerült rálelnem.
A címe ez volt: „Két életem van. Az egyik anyánál, a másik apánál”
Ha az volt a szerző célja, hogy az olvasó vérnyomását megemelje, ez a célt sikeresen elérte.
(Szándékosan nem hivatkozom be ide, aki akarja, az úgyis megtalálja – ha ezt a blogkezdeményt megtalálta, akkor biztos hogy azt a cikket is?)
Néhány gondolatot kiragadva azonban szó szerint – pontokba szedve – idéznék, alatta kékkel az észrevételeim (Legalább a felháborodásomat kiírom magamból):
1. „Mit szólnál hozzá, ha minden második hétvégén valakit kötelezően meg kellene látogatnod? Tegyük fel, hogy egyébként szereted az illetőt, de hát éppen a Balatonra mennek a barátok, vagy kosármeccsed van, amiből te így mindig kimaradsz? Így élnek az elvált szülők gyerekei, ha nem elég rugalmasak a felnőttek.”
Sajnos néha az ember gyereke nem azt csinálja, amit szeretne. Az az egyik különbség a felnőttek és a gyerekek között, hogy a felnőttek sajnos kevesebbszer csinálják azt, amit igazán szeretnének. Nem hiszem azt, hogy egy apa megakadályozná a gyerekét egy rendkívüli programon történő részvételben, csak mert éppen az a kapcsolattartás napjára esik.
Természetesen más a helyzet, ha valamilyen „csoda” folytán ezek a rendkívüli programok mindig az „apás hétvégére esnek”.
2. „Nemrég házibulit tartott a lányom, amire két osztálytársa is azért nem tudott eljönni, mert éppen apás hétvégén voltak. Jó, persze, írhatnánk különélő szülős hétvégét is, mert tényleg mindegy, hogy apa-e, vagy anya, aki igényt tartott rájuk. Lényeg, hogy azért nem voltak ott a srácok a buliban, mert éppen a másik szülőjüknek járt velük a kapcsolattartás, ők pedig nem hozták el a fiukat a partiba, mivel más terveik voltak a hétvégére.”
Ha együttélő, (klasszikus) családban van egyéb családi program és a gyerek nem tud elmenni a házibuliba, akkor is ez a végkövetkeztetés? Milyenek a szülők, hogy erre a nagybetűs HÁZIBULI napra más programot szerveztek? Persze én is szeretem, ha a meghívott vendégeim eljönnek a bulimra, nem szeretem, ha lemondják azt, hiszen oly sok munka van a szervezésben. A lányaim egyébként eddig minden ilyen meghívásnak eleget tudtak tenni, függetlenül attól, hogy apás vagy anyás hét volt.
3. „most inkább nem idézzük, hogy fogalmaztak a tizenegy éves fiúk, de mind a ketten iszonyatosan igazságtalannak tartották, hogy ki kellett maradniuk az egyébként hatalmasra sikerült vízi partiból. Ugyan nem tudták szavakba önteni, de érezték, hogy ez egy olyan szituáció volt, amikor azért szívtak ők, mert a szüleik elváltak.”
Nem gondolom, hogy az igazságos/igazságtalan értékpár használata ebben a kontextusban helyénvaló. Akkor érzik a gyerekek azt, hogy „elvált gyerekként szívnak”, ha ezt valamelyik szülő, vagy a szűkebb – tágabb közösség így érezteti velük. Hogy hátrányos helyzetben vannak azokhoz a társaikhoz képest, akik klasszikus családban nevelkednek. Ha olyan nehéz kéthetente hétvégén a különélő szülővel két napot együtt lenni, akkor ott már sajnos korábban félrementek a dolgok.
4. „Érdekes módon a szüleiknek joguk van hozzájuk, nekik viszont nincs joguk a saját életüket élni, és azt csinálni, ami abból következik: például buliba menni, mint mindenki más a bandában. Helyette időről időre el kell dobniuk mindent, fel kell függeszteni az életüket, át kell települniük a másik szülőhöz, és azt csinálni, amit ő kitalál, azokkal az emberekkel találkozni, akikkel ő akar, nekik pedig semmi beleszólásuk.”
Tizenegy évesen a gyerekeknek még nincs mindenhez alanyi joguk. Tudtommal a buliba menés, alkohol ivás, – hadd ne részletezzem tovább – nincs a gyermekjogok között.
Ellenben ez benne van:
A Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény 5.cikk:
Az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a szülőknek vagy, adott esetben a helyi szokás szerint, a nagycsaládnak vagy a közösségnek, a gyámoknak vagy más, a gyermekért törvényesen felelős személyeknek azt a felelősségét, jogát és kötelességét, hogy a gyermeknek az Egyezményben elismert jogai gyakorlásához, képességei fejlettségének megfelelően, iránymutatást és tanácsokat adjanak.
Valamint ez is: (9. cikk 3.bek)
Az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a mindkét szülőjétől vagy ezek egyikétől külön élő gyermeknek azt a jogát, hogy személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést tarthasson fenn mindkét szülőjével, kivéve, ha ez a gyermek mindenek felett álló érdekeivel ellenkezik.
5. „A kéthetente hétvégére beosztott „láthatás”még mindig a jobbik eset, úgy tapasztalta, ennél sokkal jobban szokták utálni a gyerekek, amikor arányosan el van osztva az idejük a két szülő között, és három napot itt, négy napot ott töltenek. Úgy látja, ezeknek a gyerekeknek nincs is igazi otthonuk, kétlakiak, és emiatt bizonytalanok”
De, van otthonuk. KETTŐ IGAZI OTTHONUK van. Nem mondom azt, hogy a váltott elhelyezésnek nincsenek hátrányai, de jelentős előnyei vannak a „kéthétvégi apuka/anyuka” rendszerhez képest. Elvárható, hogy a cikkíró legalább az erre vonatkozó szakirodalom releváns szakcikkeinek ismeretével bírjon, ha ilyen sarkos megállapításokat tesz. A családterapeuta – jelölt szakértőről nem is beszélve.
És végül:
6. „Ezek a gyerekek tényleg szenvednek.A családterapeuta-jelölt szerint még azok a gyerekek is szenvednek, akik nagyobbak, és azt mondják, jó, hogy elváltak inkább a szüleik. Óriási trauma ez nekik, ráadásul sokszor magukat okolják a történtekért.”
Talán rögzíteni kellene bizonyos időintervallumot e megállapítás esetén. A válás a gyerekeket sokként, traumaként éri. Igen, az elején szenvednek. A felnőttek is szenvednek, a közeli rokonok is szenvednek, mindenki szenved. A családi barátok jó esetben kivárnak, rossz esetben állást foglalnak valamelyik oldal mellett és ebből kifolyólag valamelyik oldal ellen. Ha belegondolunk, hogy mi felnőttek hogyan viseljük el a válás folyamatát, hogyan reagálunk ebben a helyzetben, talán nem túlzás kijelenteni, hogy „le a kalappal a gyerekeink előtt” Sokszor sokkal bátrabbak, okosabbak és megértőbbek, mint mi. (ha hagyjuk nekik)
Itt írnám le:
Köszönöm szépen DRÁGA LÁNYAIM, hogy ilyen ügyesek, bátrak, okosak voltatok, mikor anya és apa nem tudta megoldani párkapcsolati konfliktusát.(vagy így oldotta meg)
Ezt követően a szerző a szülők felelősségét részletezi, mellyel egyet lehet érteni. A cikk végére se értettem meg, mi volt ennek az egésznek a célja, hacsak nem a szerző nevesített családterapeuta-jelölt ismerősének gyors népszerűsítése.
Következő néhány bejegyzésemben elkerülhetetlenül érintenem kell a válást – annak különböző aspektusait – majd a váltott gondoskodás kialakításához szükséges feltételeket. Aztán szeretnék bejegyzésekkel vidámabb irányba kanyarodni. Meglátjuk hogyan alakul…