Olyan erővel jött velem szembe a rettegés, hogy nem térhettem ki előle. Hallottatok már a román szervkereskedőkről? Én igen, két alkalommal is.
Vitába keveredtem. A vita következőképpen összegezhető:
Elég nagy-e második osztályos lányunk ahhoz, hogy – néhányszor megmutatva az utat – egyedül elmenjen az iskolától 300 méterre lévő zeneiskolába? Még úttesten sem kell átkelnie, csak végigsétál a járdán.
Eltérő válaszokat adtunk-e kérdésre. Anya szerint nem, apa szerint igen. A komoly, felelősségteljes anya, szemben a lezser 🙂 felelőtlen 🙁 apával.
Elég hamar előkerültek olyan érvek, melyekkel nem igazán lehet vitatkozni.
„Még a tanító néni is hallott a román szervkereskedőkről, akik pár éve iskolák elől raboltak el kisgyerekeket.”
Mindenki emlékszik még Madeleine McCann esetére, ami a legnagyobb publicitást kapott eltűnéses eset volt még 2007-ben. Ez az ügy máig megoldatlan, így nem kizárható teljesen ilyen jellegű veszély sem.
Néhány hete láttam egy filmet: Fogságban (Prisoners) volt a címe. Ide illik, így ide linkelem az előzetesét. (Szigorúan csak erős idegzetűeknek!)
De talán nem ez a legnagyobb veszély, ami gyerekeinkre a mai Magyarországon leselkedhet. Elég sok egyéb veszélyhelyzetet lehet felsorolni. (Itt egy kisebb lista a teljesség igénye nélkül):
– baleset (közlekedési, vagy egyéb);
– mérgezés (pl: a gyerek megeszik egy mérgező bogyót az iskola udvarán – megtörtént eset)
– fulladás
– erőszakos bűncselekmények (ide tartoznak a román szervkereskedők is)
– terrortámadás – koncerten és egyéb nyilvános helyen –
– stb.
Nagyobb gyerekeknél:
– alkohol
– kábítószer
– nemi élet gyakorlása (a fertőzésektől a nem tervezett terhességig)
Rettegünk már?
Gondoltam azért utánanézek ezeknek a szervkereskedőknek is.
A román szervkereskedőkről (itt fontos a nemzetiség is, tekintettel a földrajzi közelségre) tavaly hallottam először.
Egy kisebb 3000 fős településen terjedt el a fekete autós emberek története, akik az iskola előtt szólítják le a mit sem sejtő gyermekeket, és cukorka kínálásával rabolják el őket a veséjükért.
Miután az érintett település iskolájának udvarán 400%-kal megnőtt a gépkocsi forgalom – és ebből kifolyólag a balesetveszély is-, az iskolaigazgató kiadott egy közleményt, hogy a rémhírek teljesen alaptalanok, egy gyerek sem tűnt el. Ezt követően megnyugodtak a kedélyek és visszaállt az eredeti állapot.
Másodjára néhány napja hallottam róluk, a fenti vitában.
Rövid keresgélés után, találtam ezt–azt, végül megnyugodtam.
Kissé késve lettem részese ennek a pszichózisnak, amelynek 2015. április – májusban volt az igazi csúcspontja.
Én is féltem a gyerekeimet. Jöhetnek a román szervkereskedők, vagy történhet a fentebb írtak közül más baj is.
Azonban a negatív eshetőségeket szülői felelősségünk teljes tudatában sem tudjuk teljesen kivédeni. Ezeknek a helyzeteknek a bekövetkeztét valamelyest csökkenthetjük, de teljes, 100%-os biztonságot nem tudunk elérni.
Az se vigasztalhat bennünket, hogy idővel a felelősség megoszlik és a gyerek tizennyolc éves korára már nem is a miénk lesz, hanem a gyereké.
A fő kérdés ebben a vitában egyébként az, hogy hogyan és milyen ütemben adjunk a gyereknek a szabadságból, az önálló döntés felelősségéből? Hogyan, milyen ütemben bővítsük azt a kört, amiben a gyerek önállóan járhat el? Mennyire bízunk meg benne?
Hiszen minél nagyobb önállóságot kap, annál kisebb ráhatása marad a szülőnek. Ha nem kontrollálom a zeneiskola felé menő úton, akkor mehet máshova is, vagy történhet vele valami baj. Azonban baj közvetlen szülői felügyelet mellett is történhet.
Apró önálló lépésekkel lesz a gyerekből felnőtt és ezeket a kezdő lépéseket előbb vagy utóbb meg kell tenni.
Lehet rettegve élni, de milyen élet is az?
(Időközben kiderült, hogy még három gyerek megy ugyanabban az időpontban a zeneiskolába – anyai kísérettel-, így a kérdés mindenki számára megnyugtatóan rendeződött.)