Gyerekkoromban a televíziós csatornaválaszték bővülésével a szülőknek néhány új kérdésre kellett választ adniuk: Mennyit nézheti a tévét a gyerek? Milyen meséket, műsorokat nézhet? Ezek nem ártanak-e neki? Néhány évvel később a kérdések így módosultak: Mennyit játszhat a gyerek a számítógépen? Ezek a játékok nem ártanak-e neki?
A szüleim jó válaszokat adtak ezekre a kérdésekre.
Ezeket a kérdéseket most is meg kell válaszolni. A digitális technológia térnyerésével azonban további kérdések merülnek fel.
Ilyenek például:
– Mikor kapja meg első telefonját a gyerek?
– Mikor, hogyan ismerje meg az internetben rejlő lehetőségeket?
– Mennyire engedjük a gyereknek ezen eszközök, alkalmazások használatát? Mennyire tudjuk őket ebben korlátozni? Kell-e egyáltalán korlátozni? Vagy legyen inkább komoly pénzeket kereső Youtube-sztár, vagy E-Sport bajnok? Hiszen akár videojáték kommentálással milliomossá lehet válni. Dollárban.
Mint az előző bejegyzésben írtam, kissé késve ismerkedem ezekkel a lehetőségekkel, és veszélyekkel.
Mik azok az adatok, amit mi önként az internetes szolgáltató cégek rendelkezésére bocsátunk?
Gondolkodás nélkül, felhasználható adatként megadjuk:
– nevünket, születési adatainkat, iskolai végzettségünket, fényképünket, gyerekeink fényképét, egyéb rokoni kapcsolatainkat
– kapcsolatrendszerünket (szorosság szerint), tartózkodási helyünket, mozgásunkat, érdeklődési körünket stb.
Van, amit nem akarunk megadni, csak internetes keresési előzményeinkből, számítógépes szokásainkból kikövetkeztethetők. Külön hozzájárulásunk nélkül sok egyéb adat is rögzíthető. Részletesebben itt.
De adatainkért cserébe kapunk is. Többek között korlátlan kommunikációt, GPS alapú navigációt, digitális gazdaságot, személyes reklámokat, valamint az önmegvalósítás új lehetőségeit.
Azt gondolom, hogy az internetes veszélyek tekintetben az ismereteink erősen hiányosak, és mivel – felhasználói szintű ismeretekkel rendelkező szülőként – mi se látjuk át ezeket teljes körűen, nem is várható, hogy gyerekeinket megnyugtató módon felkészítsük ezekre.
A „Parttalan rettegés” című bejegyzésben írt lista nem teljes körű, kiegészítésre szorul a digitális technológiák (internet, közösségi média) által felnagyított veszélyekkel.
Néhány ezek közül (a teljesség igénye nélkül)
– a gyerek részére káros tartalomhoz való kontrollálhatatlan hozzáférés
– a gyerek személyiségi jogainak folyamatos megsértése (akár a szülő által is)
– az internetes zaklatás
– a különböző bosszúvideók és képek
– ismeretlen szándékú emberekkel való digitális kommunikáció lehetősége (személyes ismeretség nélkül)
stb.
Honnan tanulja meg a gyerek, hogyan kell az új technológiákat felelősségteljesen használni, ha mi sem tudjuk?
Amikor aggály nélkül, korlátlan láthatósággal – szánalomra és like-okra apellálva – megosztjuk a kórházban súlyos betegen fekvő kisgyerek képét, vagy az idős néni utolsó pillanatait.
Amikor gyermekünk első közösségi megjelenése, ahogy kidugja a fejét a szülőcsatornából.
Amikor megosztjuk a helyi hajléktalan férfi képét azzal, hogy segítsenek szegényen és ezzel igazolva látjuk, hogy mi milyen jó emberek is vagyunk. Hiszen segítettünk.
Amikor – akár a legjobb szándékkal – rémhíreket terjesztünk.
Amikor mi is – valami megmagyarázhatatlan fanatikus hittel – jobban bízunk a like-ok erejében, mint a családunk, közeli barátaink segítségében.
Azt hiszem a gyerekeim belenőnek ebbe a digitális világba az én bárminemű aktív közreműködésem nélkül. Természetesen a rám eső – a szülői felelősség körébe tartozó – kérdéseket a legjobb tudásom szerint meg fogom válaszolni. Azonban tisztán látom, hogy erősen korlátozottak a lehetőségeim e tekintetben.
Szívből remélem, hogy a megfelelő időben szüleimhez hasonlóan én is jó válaszokat fogok majd adni.