Vannak olyan rendezvények, ahol a program csúcspontját a gyerekek fellépése adja, a program nézőit meg a gyerekeikre kíváncsi szülők.
Pár hónapja egy önkormányzati rendezvényen vettem részt, ahol a szülők adhatták egy emléktábla koszorúzás közönségét. A szülők általában kíváncsiak gyerekük szereplésére, még arra is hajlandók, hogy ezért az élményért több kevésbé lelkesítő beszédet is meghallgassanak. Az alpolgármesternek, a német nemzetiségi önkormányzat elnökének, valamint a helyi német egyesület elnökének – rövidnek semmiképpen sem nevezhető – ünnepi beszéde alatt van idő gondolkodni.
Például arról, hogy milyen jól kitalálták ezt az illetékesek. Nem üres tér előtt kell beszélni, hanem van közönség, ami egyébként jóval gyérebb lenne – ha lenne egyáltalán – a gyerekek fellépése nélkül.
Arról, hogy lenne-e jobb alkalom a volt feleséged új barátjával való első találkozásra?
Miközben a volt feleségem a közös gyerekeinket videózza, mi a tér két külön sarkában álldogálunk. A múlt és a jövő. Hogy melyikünk van nehezebb helyzetben? És mindez hogyan áll össze a lányok fejében?
Az ünnepség végén ötösben elmegyünk a kocsikhoz. Ugyanott álltunk meg, csak 600 méter séta. A gyerekek ruháit, táskáit átadom. Egy újabb búcsúzás. A lányok „végtelen puszival” elköszönnek, majd beszállnak az autóba, mely utolsó közös beruházásunk volt. A következő percben már csak a kocsi hátulját látom, a gyerekek integetnek. Egyedül maradok…
